„A gép csak fél siker, a hajlandóság lesz a legjobb alkatrész” – problémák a szervizes és a gépkezelő szemével
A mai nagy értékű munkagépek világa kívülről látványos: széles munkagépek, kényelmes fülke, monitor, térkép, automatikák, szoftverfrissítések, felhős szolgáltatások. Belülről viszont sokkal kevésbé romantikus a helyzet: a gép csak akkor adja vissza az árát, ha a működése is kiszámítható. Ebben pedig – bármennyire rosszul hangzik – a leggyengébb láncszem általában az emberi oldal: a kezelő képzése, a vezető felkészültsége, a karbantartási fegyelem, a kommunikáció minősége és az, hogy a gazdaság mennyire hajlandó időt tenni ebbe a „láthatatlan” tényezőbe. Körbejártuk mindkét oldalt.
AMIKOR NEM TÉNYEK ÉRKEZNEK, HANEM TÖRTÉNETEK
Nagy értékű gépek meghibásodásakor sokszor nem az a baj, hogy a gép „rossz”, hanem az, hogy a gép értéke nem találkozik a hozzá társított tudással és a gépre fordított figyelemmel. Pláyer Péter szerviztámogató (Horsch GmbH) úgy látja: a gép a legtöbb esetben képes arra, amire kitalálták, de a teljesítményhez normális beállítás, következetes üzemeltetés és karbantartás kell, és az is, hogy a kezelő és a tulajdonos értse, mit miért csinál.
A tapasztalatok azt igazolják, hogy egy meghibásodás során a konfliktusok jelentős része már a hibabejelentés pillanatában elindul. Nem azért, mert bárki rosszat akar, hanem mert a gazdaságon belül gyakran „körbemegy” a probléma: valaki hall valamit a gépkezelőtől, valaki hozzátesz még egy félmondatot, és mire a szervizhez eljut a sztori, már nem biztos, hogy a jelenséget pontosan írják le. Ahogy gyakorlott szervizesként fogalmazott: „a műszaki világban nincs hitvita, konkrétumokra van szükség. Ha a helyszínre érkezve derül csak ki, hogy a hibát, amit a telefonban elmondtak, nem is tudják megmutatni, akkor az idő is elment, a feszültség is nőtt, miközben a gép sem működött.”
Szerinte ilyenkor gyakran két dolog történik egyszerre: a gazda úgy érzi, hogy kérdőre vonják, a szerviz pedig úgy, mintha rá akarnák húzni a vizes lepedőt, és innentől a felek sokszor nem együtt keresik a megoldást, hanem bizonygatják egymásnak, kinek van igaza. Pedig a cél ugyanaz lenne: minél gyorsabban működjön végre a gép.
„PSZICHOLÓGUS ÉS TŰZOLTÓ”– ÉS EBBEN VAN IGAZSÁG
„Gyári képviselő és szerviztámogatóként munkájának fele pszichológus, a másik fele legtöbbször tűzoltó” – vallja Pláyer Péter. A tűzoltó rész alatt azt érti, hogy gyors beavatkozás kell, mert a mezőgazdaságban a hiba sosem jókor jön, ráadásul kivétel nélkül szezonban. A pszichológus rész pedig arról szól, hogy meg kell érteni: a kezelő mit lát, mit gondol, mitől ideges, és mi az a lépés, ami visszateszi őt a komfortzónájába. Sok esetben tényleg nem alkatrészt kell cserélni, hanem csak „megmutatni, melyik gombot kell megnyomni” – mert a gép fizikailag rendben van, csak a beállítás, a munkamód vagy a rutin hiányzik.
És itt érkezünk el az üzemeltetés egyik kényes, de fontos pontjához: a drága gép sokszor azért „rossz”, mert túl okos ahhoz, hogy ösztönből menjen. A modern rendszerek nem tűrik jól a félvállról vett üzemeltetést: amit egy régi gép „elnézett”, azt egy mai szoftveres-érzékelős rendszer előbb-utóbb hibával, pontatlansággal vagy védelmi leállással tolerál vagy már épp nem tolerál.
(fotó: Pláyer Péter)
HA A KÉPZÉS ÉS A TANANYAG FRISSÍTÉSE KÖTELEZŐ LENNE
Pláyer Péter szerint a gépkezelői oktatás akkor működik csak, ha nem szakzsargonból indul, hanem a napi munkából, a tapasztalt rutinhoz igazodva abból, hogy a kezelő 8–12 órát ül a fülkében, és ráadásul a szezonban nincs ideje „vakon kísérletezgetni”. A jó képzés elején épp ezért a gépet egyszerűen, érthetően kell megmutatni, és azt kell átadni, ami a munkához valóban kell: mit nézzen, mit állítson, mit ne rontson el kapkodásból, és milyen jelenségnél mi lenne a logikus első lépés.
Szerinte a fordulópont az, amikor a kezelő egy képzéskor a nap végén már nem azt mondja, hogy „utálom ezt a gépet” vagy „megint újat kell tanulnom”, hanem azt, hogy „ebben még van lehetőség”. Ha az oktatás idáig eljut, akkor a szervizes is kevesebb „pánikhívást” fog kapni a szezonban.
Viszont a képzés – bármennyire is kínálják – sok gazdaságban még mindig nem kap prioritást. Pláyer Péter szerint gyakori, hogy a fél- vagy egynapos képzés meghívójára is kevesen reagálnak. A kifogás rendszerint az idő – miközben később ugyanez az idő többszörösen elmegy egy rossz beállítás, egy félreértett hiba vagy egy felesleges kiszállás miatt. Míg a gép árát sokan gondolkodás nélkül kifizetik, a képzésre már sajnálják a napot – és ez szerinte az egyik legdrágább spórolás a gépesítésben.
A TÁVOLI ELÉRÉS: NEM MEGFIGYELÉS, HANEM ÜZEMI BIZTONSÁG
A digitális szolgáltatásoknál a legtöbb vita a távoli elérés körül van. A félelem érthető: sokan úgy érzik, „valaki belenéz a gépembe”. Pláyer Péter szerviztámogatóként nem győzi hangsúlyozni, hogy a távoli hozzáférés igazi értelme a preventív segítség. Nem akkor kell kapkodni, amikor már baj van, hanem előre lehet szólni, hogy valami „nem tökéletes”, és egy egyszerű beavatkozással meg lehet előzni a nagyobb meghibásodást, az állásidőt, a vitát.
Egy tipikus példaként azt említi, hogy vetésnél a rendszer jelezhet pontatlanságot, a térképen látszik az anomália, és a háttérben kiderülhet: nem alkatrészhibáról van szó, hanem arról, hogy a gép rossz kultúrára vagy rosszmunkamódra lett állítva. Ilyenkor néha tényleg egy gombnyomás a megoldás – de ezt csak akkor lehet gyorsan megtenni, ha valaki látja a jeleket, és célzottan kérdez.
A másik, még hétköznapibb történet a permetezőgép mosása. Sok modern gépen a tisztítás ma már alapfunkció, gombnyomással indítható, mégis előfordul, hogy hetekig elmarad, és egyszercsak bejön a hívás, hogy „nem működik”. Ilyenkor sokszor nem is szerelés kell, hanem az, hogy a rutint visszahozzák: mosás, átöblítés, a rendszer „begyakorlása”. A távoli elérés tehát azért hasznos, mert gyorsan kiderül, hogy valódi műszaki hiba van-e, vagy egyszerűen egy elmaradt üzemeltetési lépés okozza a gondot.
A szezon kellős közepén a legdrágább erőforrás mindig az idő: Ha a szervizesnek ki kell mennie, rámehet a napja, ami a gépkezelőnek is munkaidő, a tulajdonosnak pedig költség. Ha viszont a hiba távolról diagnosztizálható, és elég egy célzott telefon, az mindkét félnek kevesebb stressz, kevesebb vita és kevesebb költség. A távoli elérés, mint szolgáltatáscsomag több évre tervezhető, és sok esetben egyetlen felesleges kiszállás vagy egy elkerült állásidő már visszahozza az árát.
A TUDÁS ELKOPIK, A FEJLESZTÉS RÁADÁSUL KÖZBEN FOLYTATÓDIK
Kovács András közel 600 hektáros családi gazdaságot vezet, ráadásul korábban bérmunka is volt a tevékenységükben, ami gépkapacitásban teljesen más logikát követelt még meg. Dinnyetermesztőként és szolgáltatóként is megszokta, hogy egyegy idényidőszakban nem elég „éppen” a kapacitásra berendezkedni, sokszor többszörös gépesítési tartalék kell. A Veszprém vármegyei gazdálkodó úgy látja, hogy a nagy értékű gépek világában a szervizkapcsolat és a gyártói támogatás nem kényelmi elem, hanem a működés része. Számára a legfontosabb mondanivaló nem is az volt, hogy „melyik gép milyen”, hanem hogy a magyarázat, a begyakorlás egyszeri alkalommal kevés. Amikor megvan a beüzemelés és a betanítás, az még csak a kezdet, ráadásul a tudás egyik szezontól a másikig elkopik, a szoftverek közben frissülnek, a funkciók bővülnek, és a kezelő sem egyetlen gépet vezet közben, hiszen az év során több műveletet, több gépet, több rendszert kezel. Ha nincs időszakos frissítés, akkor a gazdaság szépen lassan visszacsúszik a „csak a minimumot használjuk” állapotba – és ezzel együtt el is veszíti a gépben lévő tartalékot.
Felhasználóként magával szemben is kritikus volt a gazdálkodó: „a modern gépek követéséhez nem elég jó fejnek lenni, idő kell hozzá, szervezettség és néha kifejezett tanulási fegyelem. A szezonban ráadásul ez a legnehezebb, mert mindenki rohan, ilyenkor könnyebb azt mondani, hogy „majd a szerviz megoldja”. Csakhogy a szerviz sem varázsló: ha a kezelő nem tudja pontosan, mit lát, mit állítottak rajta, mi történt előtte, akkor a hibaelhárítás lassul, a stressz nő, és jönnek a nézeteltérések.
Kovács András olyan példákat is említett beszélgetésünk közben, amelyeknél az adat és a kezelés kéz a kézben járt, mivel az ISOBUS-os világban sokszor nem elég, hogy a gép jól működik, az is kell, hogy a beállítások el legyenek mentve, visszakereshetőek legyenek, a kezelő értse a logikát – különben egy apró hiányosság sok időt tud elvinni. Hosszútávon mindenképp.
NAGYÜZEMBEN SINCS HELYE SÉRTŐDÉSNEK
A holland tulajdonú, egyházasrádóci nagygazdaságban szerzett tapasztalatai alapján Jánoki Sándor szerint sem a gép mérete vagy ára határozza meg a zökkenőmentes működtetést. Az 1200 hektáros gazdaság gépparkjába hajdanán fejlesztési tesztre érkezett az épp legkorszerűbb szemenkénti vetőgép, a gabonavetőgép, és több sorközművelő is, a lényeg mégsem a csomag értéke volt.
Ahogy a beruházásért és a beüzemelésért is felelős vezető fogalmazott: a start nem volt zökkenőmentes, egyenként is többtízmilliós gépeknél nehéz türelmesnek maradni, ha valami nem működik. Márpedig „egy egyszerű kukoricavetés” sem ment elsőre úgy, ahogy a prospektus ígérte. Mégsem az egymásra mutogatás vált be megoldásként, hanem a gépkezelővel és a szervizzel együtt keresték a megoldást: tesztfutamok, visszajelzések, a fejlesztői oldal bevonása és módosítások követték egymást. Így a következő szériában már egy kiforrottabb megoldással rukkoltak elő a konstruktőrök. A vállalkozó szerint a jó gyártói kapcsolat egyik fokmérője tehát nem az, hogy nincs hiba, hanem az, hogy hiba esetén van-e közös tanulás és korrekt reakció.
A precízió kérdésében is kritikával, de építő kritikával élt Jánoki Sándor, ahogy fogalmazott: „a monitor sokat segít, de nem mindenható”. A nem elég pontos vagy épp rosszul mentett adattól a „terepi szem” vagy egy egyszerű telefonos, lassított videó is többet érhet, ha abból kiderül, hogy van-e hiány, hogyan dolgozik az adagoló, hol „bukik meg” a folyamat. Ez a hozzáállás lényegében ugyanaz, mint amit Pláyer Péter is mond a szervizoldalról: tények kellenek, nem érzések.
A képzések, továbbképzések szükségességéről kérdezve a vállalkozó elmondása szerint szükség lenne ezekre, de sokkal célzottabban. Nem „ünnepi” vagy PR-bemutatókat várna, hanem olyan tanfolyamot, ahol kimondják a tipikus csapdákat is, pl. mitől torlódik fel a vetőmag, vagy mi történik, ha a gépet túlhajtják. A példák és a hiányérzet nem véletlen, hiszen időnyomás alatt, vagy éjszakai munkába kényszerülve a túlzott tempó és a rosszul megválasztott beállítások együtt már olyan problémát okoznak, ami nemcsak anyagi, hanem idegrendszeri veszteséget is okoz. „Többször jobb lett volna ezt valahol tananyagszerűen hallani, nem a saját kárunkon megtanulni.”
A távoli elérés, mint segítség viszont szerinte megosztja a vállalkozókat, a magyar gazdák között szerinte erős a bizalmatlanság, sokan úgy érzik, ellenőrzik őket. Mégis elismeri: ha a távoli hozzáférés tényleg a segítségről szól – gyors diagnózis, gyors tanács, elkerült állásidő –, akkor annak van értelme. A kérdés szerinte inkább az, hogy a szolgáltatást hogyan kommunikálják, ellenőrzésként vagy üzembiztonságként.
A KELLEMETLEN IGAZSÁG: SOK HIBÁT A GAZDASÁG TERMEL KI
A három megszólaló történeteiből egy kellemetlen, de hasznos következtetést lehet levonni: a vitás esetek jó részét nem a konstruktőr, nem a szerviz, hanem maga a gazdaság „termeli ki” – még ha ez nem is szándékos. Elmarad a mosás, kimarad a kalibrálás, rossz kultúrára marad állítva a gép, a kezelő nem menti a beállításokat, a vezető nem kérdez rá a lényegre, a hibajelenség nincs dokumentálva, és mire a szervizhez eljut a kérés, már csak annyi marad belőle, hogy „rossz a gép”.
Pedig a modern gépeknél a kontroll a kezünkben van. A gép ad adatot, jelez, visszamér, csak kell valaki, aki ezt érti, és hajlandó a mindennapi rutin részévé tenni.
Sándor Ildikó
GÉPmax Tudástár: távoli gépelérés – Digitális szervizfunkció, amely a munkagép szoftver- és szenzoradataihoz enged hozzáférést diagnosztikához és preventív riasztásokhoz; célja a hibajelenség pontosítása, a beállítási/üzemeltetési hibák gyors kiszűrése és az állásidő csökkentése, nem a kezelő megfigyelése.
