A valaha szebb napokat is látott hazai mezőgépipar kiemelt szerepkörben kezelte a zöldségnövény-termesztés gépesítését. A zöldborsó-betakarításban már igen korán bevezették a szakemberek a vontatott zöldborsócséplőgépeket, de az egymenetes betakarítási technológiát megvalósító hazai gép megjelenésére a 80-es évek elejéig kellett várni.
A zöldborsó betakarításának gépesítése a 70-es években alapvetően a kétmenetes technológiát megvalósító hazai gyártású betakarítógépeken alapult. Ezeket az eszközöket kezdetben a BMG makói gyára biztosította majd – a BMG megszűnését követően – a gyártóüzem a HÓDGÉP-hez csatlakozva folytatta tovább a gépipari termelő tevékenységét (VNBC vontatott zöldborsó betakarító gépek). Bár az önjáró, egymenetes betakarító gépek alkalmazása mind költséghatékonyság, mind pedig betakarítási minőség és veszteség szempontjából előnyösebb volt, de ezen tőkés importból származó gépek hatalmas több milliós bekerülési értéke jelentősen lekorlátozta létjogosultságukat a magyar zöldborsó termesztő nagyüzemekben, hiszen megtérülésük még jelentős kihasználás mellett is hosszú időszakot tett volna ki. A gépgyártási szakosodás eredményeként 1981 februárjában a HÓDGÉP és a Mezőgépfejlesztő Intézet szakemberei kezdték meg az új hazai önjáró egymenetes zöldborsó-betakarítógép kialakítását.
Vizsgálaton az NDK-ban, az új HÓDGÉP BK-3 zöldborsókombájn – fotó: https://mediatum.ub.tum.de/
A gép betakarítást végző elemeinek kialakításánál – amennyire a lehetőségek engedték – hazai gyártású, korábban bevált részegységeket alkalmaztak, a meghajtómotort, a járószerkezetet és annak hajtását pedig – korábbi más HÓDGÉP – es önjáró betakarítógépeknél már sikerrel alkalmazott – az olcsó beszerzési értékű, jól bevált SZK kombájnkomponensekből állították össze. A vezetőfülkét a Kecskeméti Mezőgép fülkegyártásra szakosodott kiskunmajsai gyáregysége biztosította. Az új BK-3 (BK=Borsó Kombájn) betakarítógép felszedőszerkezete az FZB vontatott zöldbab-betakarító gépnél alkalmazott fésülő keresztdob továbbfejlesztett, növelt átmérőjű, 3 méter munkaszélességű változata. A rugós ujjakkal felszerelt forgó dob kíméletesen fésülte le a borsóhüvelyeket a szárról, és ezeket aztán két összehordó hevederre repített tovább.
A leválasztórendszer működési elve – fotó: Magép
A két összehordó hevederrel kiegészített szedőszerkezet hidraulikus hajtású volt, a fordulatszámát fokozatmentesen szabályozhatták a vezetőfülkéből, az adapter optimális távolságát a talajtól pedig két követő görgő biztosította. Az összehordott leszedett hüvelyeket egy nagy teljesítményű szállítószalag repített tovább a cséplődobba. A cséplőszerkezet két, koncentrikusan elhelyezett forgódobból állt. A belső dobban foglalt helyet a cséplést végző berendezés, amely intenzív ütésekkel felrepesztette a borsóhüvelyeket. A kicsépelt szemek a külső dob rostafelületén áthullva a belső tisztítóművekre kerültek. A szemektől elválasztott szalma a gép hátsó végén a talajra lehullt, vagy gyűjtőláda alkalmazásával petrencékbe összegyűjthető volt.
A rugós ujjakkal felszerelt forgó dob kíméletesen fésülte le a borsóhüvelyeket – fotó: https://mediatum.ub.tum.de/
A külső dob hálóján áteső szemek két állítható ferdeségű tisztítóponyvára kerültek, amelyek szétválasztották a borsószemeket a levél- és hüvelytörmeléktől. Az így előtisztított szemeket a főgyűjtőszalag tisztító ventilátor légáramán keresztül a borsóelevátorba szállította, amely átadta a terményt az utótisztító műnek. Az utótisztítást egy szívóventilátor és egy hüvelykiválasztó lánc végezte. A láncon keresztülhulló szemek az 1500 liter befogadóképességű gyűjtőtartályba kerültek, míg a visszamaradó kicsépeletlen hüvelyek ismét a- cséplőszerkezetbe jutottak vissza. Ürítéskor hidraulikus munkahengerek tolták ki oldalra a borsógyűjtőtartályt, ezután billentessél került a termés a szállítójárműbe, a billentés idejére pedig egy póttartály biztosította a gép folyamatos üzemelését. A cséplődobok mindenkori vízszintes helyzetét automatikus vezérlésű elektrohidraulikus berendezés biztosította. A munkaterület megengedett lejtése hosszirányban 8,5%, keresztirányban 12% lehetett. Az erőátviteli rendszer öt egymástól független hidraulikus körből volt kiépítve, amelyek a járókerékhajtást, a kormányzást és a felszedőszerkezet mozgását; elektrohidraulikus szintszabályozást – illetve két további hidraulikus kör a technológiai részek működtetését biztosította. A meghajtásról egy orosz gyártmányú, SZMD-17KN típusú, 77 kW/105 LE teljesítményű dízelmotor gondoskodott. A gyors, sikeres és összehangolt fejlesztőmunkának köszönhetően még 1981. június 8-án megindulhattak a prototípus géppel a szántóföldi tesztvizsgálatok.
A BK-3 több mint 10 méter hosszú, közel 12 tonna tömegű volt – fotó: https://mediatum.ub.tum.de/
A próbák a Békéscsabai Zöldborsó Termelési Rendszer Békés megyei taggazdaságaiban folytak, zömmel az Orosházi és a Békéscsabai Állami Gazdaság zöldborsó-termőterületein. Az üzemi mérések kiemelkedő eredményeket produkáltak: síkfekvésű, gyommentes állományban a kombájn 99,4-99,6%-os szemtisztasággal dolgozott, és talajszennyezettség is mindössze 0,0-0,2% volt. A rosszabb adottságú gyomosabb területen is mindössze két százalékot romlott a szemtisztaság, a talajszennyezettség itt sem lépte túl a 0,5%-ot, 1,7-3 km/h munkasebesség, illetve óránkénti 3-5 tonnás betakarítási teljesítmény mellett. A zöldborsószemek nyílt sérülése is 10% alatt maradt, és az összes szemveszteség sem haladta meg ezt az értéket. A fenti adatok egyértelműen tükrözték, hogy a betakarítógép kiemelkedően jó munkaminőségi mutatókkal rendelkezik. A vizsgálati eredmények igazolták azt is, hogy a korábbi kétmenetes technológiával szemben az egymenetes gép alkalmazásával több termés takarítóható be azonos területről. 1982-ben újabb két prototípus példány készült el, de ezeket már erősebb, SZMD-19KN típusú, 92 kW/125 LE teljesítményű motorral szerelték fel, hogy a motorteljesítmény minden körülmények között megfelelő erőtartalékot biztosítson a hatalmas, több mint 10 méter hosszú, közel 12 tonna tömegű gépnek. A két tesztgép közül az egyiket a Szovjetunióba szállították vizsgálatokra, míg a másikkal tovább bővítették a hazai gazdaságokban szerzett üzemi tapasztalatokat. Az akkor 3,2 millió forintba kerülő betakarítógépből 1983-ra már előirányoztak egy kisebb sorozatú gyártást, amiből egy mindössze 8-10 darabos széria valósult meg, a következő évben viszont már 18 darab BK-3-as hagyta el a gyártócsarnokot. 1984-ben a már sorozatgyártott változat elnyerte az Ipari Formatervezési Nívódíjat.
A fejlesztett BK-3F 1987-ben mutatkozott be – fotó: Magép
A 80-as évek közepén a hazai mezőgépgyártási struktúrában történt változások a HÓDGÉP háza táján is kényszerű döntéseket vontak magukkal, így a zöldborsó-betakarító gépekkel foglalkozó makói gyáregységük mint az anyacég leányvállalata működött tovább, örökölve a teljes zöldborsó-betakarító gépsor gyártását. Ezzel közel egy időben mutatkozott be egy továbbfejlesztett, nagyobb teljesítményű kísérleti betakarítógép is, BOB-5000 elnevezéssel, de ez nem került sorozatgyártásra. Viszont a makói leányvállalat szakmai gárdája lázas fejlesztésbe kezdett, és jelentősen korszerűsítette a korábbi alaptípust – majd a fejlesztett változatot BK-3F típusjelzéssel 1987-ben mutatta be. A felfrissített betakarítógép új, kényelmesebb munkakörülményeket biztosító, jóval tágasabb, ergonomikusabb vezetőfülkét, új járószerkezetet és meghajtást kapott, de többek között a cséplő- illetve szalmaürítő rendszeren is fejlesztéseket hajtottak végre. 1989. január 1-jétől a gyártó már MAGÉP elnevezéssel, önálló vállalatként vitte tovább a borsóbetakarító gépek gyártását. Természetesen a rendszerváltás és az ezzel járó kedvezőtlen gazdasági körülmények rossz hatással voltak a hazai önjáró zöldborsó-betakarító gép kis sorozatú gyártására is, így a fizetőképes felvevőpiac megszűnése miatt ez a termék végleg eltűnt a kínálatból.
