Interjú Csatári Sándorral vízimalomról, mákdarálókról és traktorokról
Az 1980-as évek végén kezdődött az a gyűjtőszenvedély, ami miatt először csak néhány kisebb mezőgazdasági géppel vagy darálóval tért haza Csatári Sándor, később viszont már traktorral, gőzgéppel vagy épp egy újabb stabil motorral. A kiskunhalasi gyűjtővel, az Agrár Géptörténeti Egyesület alapítójával beszélgettünk.
– Ön nyugdíjas – az olvasóknak elárulhatjuk, épp a napokban tölti a 76. életévét –, mégsem egyszerű elérni. Most is épp egy vízimalom rekonstrukciója kapcsán tervez utazni. Egy újabb szereplő kerül a gyűjteménybe?
– Nem, dehogy. Bár visszavonultam valóban az aktív munkából, a gyűjtőszenvedély pedig nem enyhül az évekkel, most mégis inkább a múlt, az egykori értékek leporolása, és ha gép, akkor persze a beindítása az, ami beindította a fantáziámat. Üzleti úton jártunk tavaly Felsőszölnökön, ahol a már műemléknek nyilvánított, az 1800-as években épült Filo- féle vízimalomba is bemehettünk.
Régiségként persze ez is érdekelt, de mikor megtudtam, hogy a tartalék erőforrásként tartott, körülbelül az 1900-as évek elején gyártott Autor motor is ott porosodik a földszinten, és egy ládában az alkatrészei is megvannak, tényleg izgatott lettem. Azóta már egyeztettünk a Soproni Irattárral, a Gödöllői Gépmúzeummal, beszereztünk minden eredeti leírást, és egyértelmű: elvállaltuk a 30-40 mázsás, sűrített levegővel induló motor felújítását és üzembe helyezését. A vízimalom felújítását meg hagyjuk a restaurátorokra, ácsokra és muzeológusokra, de mindenképp szurkolunk a szlovén önkormányzatnak, hogy a határ menti kisfaluban egy igazi hagyományőrző és működő vízimalommal várja a Rába-környékre érkezőturistákat.
– Akkor ezt a régiséget nem hozta legalább haza…
– Nem, de szívmelengető a feladat, remélem, hogy sikerül üzembe helyeznünk.
MENJÉL VELE FIAM, DE VIGYÁZZ RÁ!
– Én gépkereskedőként ismertem meg hajdanán, de valóban minden környékbeli rendezvényre a veterán traktoraival érkezik. Honnan ez a hagyománytisztelet?
– A mezőgazdaságba születtem, nagyapám fiákeresként hordta a gazdákat, apámék pedig itt gazdálkodtak a Babó-tanyán, majd mindketten traktorosként dolgoztak a helyi Vörös Október Tsz-ben. Így gyerekként én már a Hofherrek körül sündörögtem, amikor apámék a Hofherrel szántottak, kikönyörögtük, hogy vezethessük. „Menjél vele fi am, de vigyázz rá!” – ennyi volt, és vihettük. Nyilván nyugodtak voltak, ez „borozdás traktor” volt, az árokból nem lépett ki, a túlvégen pedig a papa úgyis ott várt, csak befordította a traktort, és mehettünk visszafelé. Mi pedig csak örültünk, hogy vezethettük.
– Milyen idős volt ekkor?
– Már elbírtam a kormánykerékkel, tehát 8-10 éves koromban voltam.
– Akkor már tudta, hogy ezt választja szakmának is?
– Nem tanultam tovább, tehát ez nem tanult szakmám. Sőt, már az elemi után, 16 évesen munkába álltam, akkor ezt úgy mondták, hogy családtagként. Mentem én is a tsz-be, ahol elég gyorsan kaptam egy addig kiszuperált Zetor K25-ös traktor, amit a műhelyben a többiek úgy felújítottak, hogy dolgozni tudjak valamivel. Innen viszont már beiskoláztak, telente tanulhattam a jánoshalmi szakiskolában „ekekezelőnek”. Később pedig elvégeztem egy speditőriskolát, amivel először anyagbeszerző, majd gépcsoportvezető, műhelyvezető lehettem.
ÚJ SZELEK, ÚJ SZENVEDÉLY
– Aztán vége lett a tsz-korszaknak, történelmileg biztosan. De ön talán hamarabb váltott.
– Szerettem a munkámat, de a rendszerváltáskor tényleg láttam abban fantáziát, hogy saját lábra álljak, kipróbáljam magam. Akkor alapítottuk Bíró Mihály unokatestvéremmel a Bicsak Kft.-t, amit 4 évig vittünk közösen, utána pedig én magam folytattam. És vállalkozóként, ezzel a hirtelen kibővült kapcsolatrendszerrel egyre több olyan értékre lettem figyelmes, ami a múltat idézte, ami a nagyszülői parasztudvart juttatta eszembe. Nem gyűjteménynek indult ez, csak kihagyhatatlan lehetőségek voltak. Ilyen volt az első Hofherr traktorom is, az igaz körmös G-35-ös, amit akkoriban 100 ezer forintért vettem, még Püspökladányban.
– És ott megmozdult valami?
– Igen, innen már jöttek sorban, ez is tetszett, meg az is tetszett. Támogattuk már egy ideje a Jánoshalmi Szakiskolát, ahonnan egyszer csak jött a visszautasíthatatlan kérdés: „Sanyikám van itt valami rossz vas, nézd meg, mi az”. A kompresszornak vélt vas pedig egy különleges amerikai motor volt; nos, ezzel új szintre emelkedett a hobbim, aminek köszönhetően ma már 30 db motor van a gyűjteményemben, amiből legalább tíz egyenként is több mázsát nyom.
– Hofherr viszont csak egy maradt?
– Nem, jelenleg hat különféle változata van meg nekem, és emellett legalább 20 db másik traktor az 1920-as évektől kezdve az 1960-as évekig. Közöttük egy 1926-os Hofherr MEZ-32, egy Mávag 20-25 az 1930-as évekből, egy 1936-os gyártású 25 LE-s Rába és 2db 22 LE-s Lanz Bulldog, de van egy Dutrám is, természetesen.
Az 1943-tól gyártott kétütemű, izzófejes G-35-ös traktor elején a hengerfej öntvényének alsó része izzófejnek van kiképezve, ezt kell hevíteni indítás előtt egy benzinlámpával, ami a külső hőmérséklettől függően több percig is eltarthat. Az acélkerekes traktor kormányzott első kerekei sima, a hátsó kerekei cserélhető acélkörmökkel voltak szerelve a jobb kapaszkodás érdekében, ezért is ragadt rá a köznyelvben a körmös Hoffer név. A közúti közlekedéshez gumiabroncsokkal szerelték fel, hogy a körmök ne rongálják az úttestet. A traktor jobb oldalán levő lendkerék az indítási funkciót is ellátta, az ebből kihúzható fémfogantyúval lehetett a motort kézzel beindítani.
Mivel a motornak hatalmas a dugattyúja, a kézi indítás csak úgy volt lehetséges, hogy a motort be kellett lengetni. A bal oldali szíjtárcsáról lapos szíjjal lehetett más gépeket (például cséplőgépet) meghajtani. A lassú járású egyhengeres motor hangos volt, és iszonyatos rezonanciával rázta a gépet és a vezetőjét akkoriban, ma viszont egy-egy Hofherr beindítása rendkívül látványos eleme a mezőgazdasági rendezvényeknek, hagyományőrző programoknak.
– Vártam már a Dutrát. Ha jól tudom, ez azért elég egyedi konstrukció a sok kortársa között.
– Igen, Dutrája, még annak az UE28as változata is sok gyűjtőnek van, a miénk viszont a szokásostól eltérően fülkés Dutra, ráadásul abszolút legálisan fülkés. Ugyanis hajdanán sok baleset volt a dutrások körében, mert vagy eredetileg fülke nélküliek voltak, vagy házilag barkácsoltak rá átszerelt fülkét. Ezek miatt viszont akkoriban több halálos baleset is történt. Az utolsó darabokra már hivatalosan, a Szekszárdi Mezőgép Vállalatnál szereltek fülkét és borulásgátlót, nekünk ebből a példányból maradt meg, elvileg, az utolsó. Volt is felfordulás emiatt, mert a hatósági vizsgán nem tudtunk erről hivatalos papírt felmutatni. Sőt, a levéltárak és még dr. Stieber József, a Vörös Csillag Traktorgyár utolsó igazgatója sem. Pedig pontosan emlékezett az átalakítás minden mozzanatára.
AZ ELCSERÉLT DARÁLÓÉS A SOKADIK SÜTŐLAPÁT ESETE
– A traktorok szerelmeseinek ezek hívószavak, egy Dutra látványa vagy a beindított Hofherr hangja mindig vonzza az érdeklődők figyelmét. Mégis inkább régiséggyűjtőnek tartja magát. Mit rejt a szín és még sok pajta, raktárépület itt a környéken?
– Szenvedélyesen gyűjtöm az eredeti gépkatalógusokat, a régi könyveket, újságokat, amikben ezek a traktorok, gépek vannak. De van például több száz darálóm is, a tenyeremben is elférő legkisebb fa borsdarálótól a 2-3 mázsás óriásokig. Nincs köztük szinte egyforma, van itt húsdaráló, számtalan mákdaráló, de még tésztakészítő is. De nagy kedvenceim például a sütőlapátok és a szakajtók is: mindig eszembe jut ilyenkor nagyapám, aki szinte mindent saját kezűleg készített, az összes kosarat, szakajtót. Nem tudom ezeket otthagyni, ha kiállításon, vásárban vagy épp egy poros padláson a gépalkatrészeket keresve rájuk bukkanok.
– Ki ne hagyjuk a járgányait! Talán az olvasó sem tudja, hogy ez a szlengben használt mai kifejezés valójában mit jelent…
– Valóban van három járgányom. Ezeket a motor elődjének nevezném, igazából egy fogaskerék-hajtású szerkezet, amit a vonórudak elé befogott két igás állat „hajtott” körbe, így működtetve például a malmot.
NEM AKADÁLYOZTAK
– Muszáj megkérdeznem: mit szólt, szól ehhez a gyűjtőszenvedélyhez a család? Az egyedi traktorok megszerzése, szerintem, érthető. No de a kétszázadik daráló vagy a huszadik szakajtó?
– Nem akadályoztak, azt tudom mondani. Kedves feleségem – akit sajnos nemrégiben elvesztettünk – szívesen festegette, smirglizte a gépeket, pakolgatta a kisebb, újabb szerzeményeket. Nagyon ritkán kérdezett csak rá, hogy „erre megint mi szükség volt?”.
– Van utánpótlás? Folytatja a család?
– A fiam sokat segít ebben, de már nem szeretné bővíteni a gyűjteményt, szerinte ennek nyilvántartására, történetekkel való felruházására, archiválására lenne szükség. De ez már rá fog várni…
(Fotók: Csatári Sándor)
Sándor Ildikó
