Vágvölgyi Imre 76 évesen is azt vallja, hogy a régi gép nem felesleges vas, hanem ipartörténeti bizonyíték – és ha még meg is tudjuk mozdítani, akkor élő bizonyíték. A gyűjtőt székesfehérvári otthonában látogattuk meg, órákig bóklászva a traktorok és stabil motorok között, hallgatva a történeteket az elásott vagy épp elfeledett járművekről, kálváriákról, felújítási „sztorikról”.
KEZDET: AZ UDVAR, AHOL MINDEN MEGJAVÍTHATÓ
Mikor kezdődött – kérdezem tőle –, mikor billent át szerelemmé az, ami előbb csak ügyeskedésnek látszott? Azt feleli, hogy a családi udvarban, ahol „nem kidobni, hanem megjavítani” alapszabály volt. Úgy meséli, hogy édesapja – lakatos és ezermester – a munkából hazaérve sem tette le a vasat. A fiának így természetes lett, hogy még a beállt csapágy sem szemét, hanem feladat. A fordulópont szerinte mégis az 1960-as évek közepén elkészült családi kistraktor volt, amelybe egy régi DKW-motort épített még édesapja. Ráadásul az első indítás túl izgalmasra sikerült, emléke máig benne él: a gép megindult, a szomszéd falát is kidöntve. Talán innen datálja azt a meggyőződést, hogy a gépnek „hangja” van, és azt a hangot vissza lehet adni.
Az ifjú Vágvölgyi Imre villanyszerelőnek tanult, és a VIDEOTON-nál kezdett. Azt mondja, a gyári fegyelem megtanította a mérnöki rendet: rajz, jelölés, hézag, nyomaték. Később ezek jól is jöttek, a 160 kilós lendkeréknél sem a bátorság, hanem a sorrend számított már. A szerelés iskolája is az a kistraktor maradt, azon tanulta meg, hogy egy gyenge hézag is óriási különbséget jelenthet működés és lefulladás között. A szemlélet azóta sem változott: a javíthatóság tisztelete mindig ott lebeg a szeme előtt.
Még fiatalon, a gyári munka mellett egyre több géppel megismerkedett, legyen az régi eke, Vidats-féle járgány, cséplőgépdarab, és számtalan olyan alkatrész, amely a MÉH-telepen már árcédulát kapott volna. Azt mondja, hogy ha valamire ránéz, érzi, mi benne a menthető, és mi a pótolható; a cél pedig sosem a vitrinfény, hanem a működés. Szerinte a gyűjtés két pilléren áll. Az egyik a technikatörténet iránti tisztelet: ha egy Hofherr vagy egy Fordson túléli az időt, akkor azzal együtt fennmarad a tudás is, amely létrehozta. A másik pillér pedig a közösség: a rendezvények, a barátok, a bemutatók, ahol közösen tapasztalják meg, hogy a régi gép akkor a legszebb, ha olajat szagol és füstöt fúj – mert ez bizonyítja, hogy nem díszlet.
A NAGYOK: HOFHERR, FORDSON, DUTRA
A székesfehérvári udvarban és a fedett tárolóban ma több traktor és jó néhány stabilmotor áll sorban. A tulajdonos szerint ezek közül több is működőképes, a többi pedig „úton van” afelé. A hazai ipar klasszikusaként a Hofherrt külön tisztelettel emlegeti, traktort, stabilmotort egyaránt tartalmaz a gyűjteménye.
Két „amerikai-magyar” gép is áll az udvaron, ő csak így hívja a Fordsonjait, hisz nem Magyarországon készültek, de a fejlesztésükhöz a magyar tudás nagyban hozzájárult. Ráadásul az F-sorozatú Fordsonok sorsát gyakran megpecsételte a történelem, és hajdanán nem egyszer földbe süllyesztve menekítették őket a hatóságok elől. Így bukkant elő a fehérvári gyűjtemény egyik tagja is, szétszedve, hiányosan, de menthetően. A lemezeket megdolgozta, a hiányzó alkatrészeket pótolta, és ahol lehetett, meghagyta az eredeti anyagot. A magyar ipartörténet másik nagyágyúja is ott áll a fehérvári udvarban, egy Hofherr–Schrantz–Clayton–Shuttleworth-örökség (HSCS). Úgy fogalmazott, hogy a G-35-ös az a „hős”, amely a háború utáni magyar gazdaságban megbízhatóan vitte a hátán a mindennapokat. A saját példányát lépésről lépésre tette rendbe, mert fontosnak tartja, hogy a hazai gyártmány ne csak fotóról legyen ismerős a mai gazdáknak.
A magyar traktorok közül nem hiányozhat a Dutra UE-28-as sem, ez lett nála a „hab a tortán”. Azt mondta, hogy erőből, karakterből és hangból is olyan gép, amelyhez mindenki érzelmileg is kapcsolódni tud. A saját Dutrája még befejezésre vár, de ez itt nem a lelkesedés hiánya, hanem a projektek bősége, a kihívások sokasága, mindig legyen mit indítani, hangolni.
A STABILMOTOR AZ IPAR PULZUSA
A stabilmotor Vágvölgyi Imre szerint a mezőgazdaság „szíve” volt egy korszakban: hajtott cséplőt, darálót, fűrészt, és ott dolgozott, ahol villany és traktor még alig. Gyűjteményében amerikai és osztrák darabok éppúgy akadnak, mint a hazai ipar emlékei.
Az egyik kedvenc egy korai, 1910 körüli amerikai Fairbanks Morse stabilmotor. Ez a darab szinte „a MÉH-telepről jött vissza”, hiányosan, rozsdásan kívül-belül. Felújításakor a cél „csak” az volt, hogy a gép ismét önjáróan, stabilan, a maga archaikus ritmusában dolgozhasson.
Az osztrák, 20 lóerő körüli Jenbach Diesel masina, amely a bemutatókon is hálás darab, a közönség a dízel alapjáratától már önmagában felkapja a fejét; a Jenbach pedig ezt nagyon tudja: rázkódik, lüktet, és győzi a terhelést. A hazai vonal egy kevésbé látványos, de annál értékesebb eleme a HSCS MIA. Ez a motor a Hofherr-örökség része, és nála is az a szemlélet érvényesül, mint minden gépnél: működjön, de őrizze meg az eredeti karakterét.
Ez a gyűjtemény nem klasszikus múzeum, és nem is szeretné annak Vágvölgyi Imre. Elmondása szerint ez inkább „élő raktár” – ahol a gépek időnként kigurulnak, dolgoznak, majd visszaállnak fedezékbe. A logika egyszerű: az eső elől védelem kell, de az olajnak és a gőznek út. Szereti a rendezvényeket – Gödöllő, Kiskőrös, Zsámbék, Perkáta –, mert ott lehet igazán megmutatni, hogy a vas él. A kistraktoron és a stabilmotorokon szerzett tapasztalat – csapágyazás, ékek, hézagolás, karburálás, dízeladagolás – idővel a nagyobb gépeknél is jól jött. Arra törekedett, hogy minden géphez legyen rajza, jegyzete, és ha kell, egy alternatív megoldása is, mert a veterán világban ritkán találnak mindenhez katalógust. Szerinte a jó gyűjtő nem csak alkatrészt vadászik, hanem anyagismeretet és technológiát is gyűjt: tudnia kell, hogy egy öntvény meddig hegeszthető, mit bír egy régi tengely, és hogyan lehet veszély nélkül leemelni egy 160 kilós lendkereket.
A szakmai közönségnek nem kell magyarázni, hogy a régi gép tapasztalatot ad: takarékosságot, anyagtudást, hibaelhárítási rutint. Imre azt szokta mondani, hogy aki egyszer kézzel indított egy nagy lendkerekes motort, az másképp hallgatja a mai dízelek hangját is, és másképp bánik a terheléssel. Úgy látja, hogy a gazdák – különösen az egykori traktorosok – azért kedvelik a bemutatóit, mert abban nincs színpad: olajszag van, remeg a föld, és feszül az ékszíj. A gyűjtemény pedagógiai értelemben is működik: a fiatalok megtanulják, mi az a kenőpont, a lendkerék, a síkolás, és miért kell a csapágyhézagot érezni. Az a pillanat pedig, amikor egy régi motor első pöffenésére felfigyel a közönség, közben valaki azt suttogja a gyerekének, hogy „ilyen hangja volt nagyapád traktorának is”, az pótolhatatlan.
MIT TANÍT A RÉGI VAS A MA EMBERÉNEK?
Szükség van-e minderre a modern mezőgazdaságban – vetem fel. Mit felelhet erre egy gyűjtő? Azt, hogy a régi gép a mai gazdának szemléletet tanít: anyagtiszteletet, hiba-diagnosztikát, türelmet. Szerinte, aki egyszer kézzel elindított egy nagy lendkerekes motort, az másként bánik a mai dízellel is: hallja, hol fut jól az ékszíj, érzi a terhelést, és tudja, hogy a „lassú jó” néha gyorsabb, mint az „erőltetett gyors”. Azt is megjegyzi: a takarékosság nem marketing, hanem anyagtani törvény – ami jól fekszik fel, az tovább él; ami túl van húzva, az ma jó, holnapra elfárad.
A traktorok mellett a gyűjteményben több veterán kétkerekű és néhány személyautó is helyet kapott. Vágvölgyi Imre szerint egy Mini Morris vagy egy régi Renault másképp érinti meg a közönséget, neki pedig családi emlékek, közös motorozások vagy szinte történelmi pillanatok idéződnek fel. Nehéz megfogalmazni, hogy mit jelenthet visszavásárolni azt a motort, amin fiatal házasként feleségével körbemotorozták, ha nem is a világot, de fél Dunántúlt. Vagy mit érezhetett akkor, mikor Széchenyi Zsigmondné egykori Renaultja került a keze alá, feljavította, és a sors mégis úgy akarta, hogy a grófné már ezt nem láthatta.
A gyűjtemény jövőjét „szelíd, hosszú projektek” soraként látja a gyűjtő: fedett tárolók, rendezett sorok, tematikus csoportok, stabilmotorok együtt, traktorok kronológiában, ekék és járgányok külön, a környék ipartörténeti emlékeihez illeszkedve. A beszélgetés végén még megálltunk a félkész Dutra mellett. Azt mondja, „ezt még be kell fejezni” – nem magyaráz, és aki ismeri ezt a világot, érti is: a múlt tisztelete itt nem nosztalgia, hanem munka, olajszag és szerszámos fiók…
Sándor Ildikó ( fotók a szerző felvételei)
GÉPmax Tudástár: stabilmotor – helyhez kötött erőgép, amely belső égésű motorral egykor cséplőt, darálót, fűrészt és más mezőgazdasági vagy ipari berendezéseket hajtott ott, ahol még nem állt rendelkezésre villamos energia vagy önjáró gép; a gépesítés korai, meghatározó eleme, amely ma technikatörténeti és üzemeltetési szempontból is fontos örökség.