Beszélgetés Csermák Pállal a Dutrák és Csepelek világáról, gyűjtőszenvedélyről, országjárásokról és a megőrzött magyar mérnöki tudásról. Szó esik a ritka járművek felkutatásáról és felújításáról, a veterános közösség összetartásáról, valamint az egykori hazai gépgyártás nagyágyújairól.
Az ország egyetlen OT-rendszámos Csepel D705-öse, Dutra-barátságok, avagy hogyan lesz a vasból történet
KEZDET: A VONZALOM GYÖKEREI
– Mikor kezdődött? – kérdezem.
„Az ipari iskola első osztályos tankönyvünk hátulján a magyar teherautókat kiszíneztem, hogy úgy nézzenek ki, ahogy kell” – feleli nevetve Csermák Pál kiskőrösi vállalkozó, gyűjtő. „Tehát régen. Még középiskolás koromban láttam először Csepelt, autószerelő inasként próbáltam javítgatni, de azóta is bennem maradt a magyar gép iránti szeretet.”
Az első döntő lépése mégiscsak évekkel később, 1994-ben jött el: megvette első Dutráját. A szenvedély addig is pislákolt – „fellángolások voltak” –, de ettől az évtől vált életformává, mégsem üzletszerű felújításról beszél: használja a gépeket, találkozókra jár velük, ismeretségek, barátságok születnek, határokon átívelő sztorikkal.
DUTRA-TÖRTÉNETEK: AMIKOR A GÉP KÖZÖSSÉGGÉ FORMÁL
A Dutra-élmény nemcsak „vas”, hanem közösség. Évente több találkozón vesz részt, itthon és a határokon túl is, ezek közül Erdély különösen közel áll hozzá: Csernátonban, a Haszmann Pál Múzeum „Burrogtatóján” élte át azt az emlékezetes pillanatot, amikor magyar zászlóval vonult végig, s a sorfalat álló emberek egyszer csak tapsolni kezdtek. „Nagyot nyelős” élmény volt, mondja.
De a történetek közt van könnyedebb is, ilyen például a kiskőrösi „Dutra-tánc”, ahol Pál és felesége egyszerre két UE-28-assal vesztek részt a felvonulást követő koreográfiában. A Dutra körül egy sajátos szubkultúra alakult ki országszerte, így a kiskőrösi Dutra Baráti Körben is: rajongók, önkéntes krónikások, a gyár történetének megszállott ismerői, akik alvázszámokat, gyártási évszámokat böngésznek, s akiktől a fiatalabbak is kedvet kapnak a régi gépekhez.
CSEPEL-SZERELEM: AZ ELSŐ TALÁLKOZÁS ÉS A MEGTALÁLÁS KALANDJA
Pál életében a Csepel teherautó nem egyszerűen „következő állomás”. Inkább párhuzamos szerelem: a magyar teherautó ugyanis nem csupán ipartörténet, hanem mérnöki szemlélet, amely a józan egyszerűségre és az alkatrész-azonosságra épül. „A Csepel motor henger-egységei kompatibilisek: két-, négy-, hat henger – az alapegységek azonosak. Ez volt a logika: javíthatóság, cserelehetőség, észszerűség” – foglalja össze.
Az első Csepel megtalálása kalandfilmbe illő. Egy buszsofőr adta tippet: egy pesti garázs szomszéd telkén egy „nagy fülke” hever, szerinte Csepel. Egy Csepel-őrültnek más sem kellett, odautaztak, Pál felmászott a transportere tetejére, mire megtalálta. „A kapura tűztem egy cédulát: érdekelne a Csepel-teherautó. Néhány nap múlva érkezett a hívás: nem a telektulajdonosé a jármű, csak egy költözés folytán itt maradt, de a barátjánál, Gyöngyösön megvan – Mit csináljanak vele? Innen már egyeztetés, szállítás és a bontás következett.”
„KÁZMÉR” – AZ OT-RENDSZÁMOS D705 ÉS TÁRSAI
Azóta már a gyűjtemény koronája az ország egyetlen, eredetire restaurált OT-rendszámos Csepel D705 szerelvénye. A Schmidt Kázmér tervező után a köztudatban egyszerűen csak Kázmérként ismert jármű egyszerre mérnöki bravúr és közösségi munka eredménye. Pál nem „kiállítási tárgynak” épít: járni, dolgozni, szerepelni is kell a gépeinek. A D705 mellett több más, készülőfélben lévő Csepel áll a műhelyben: az egyik alvázra már „rá is van álmodva” egy bódé. „Sokáig kell élnem, hogy mindegyik elkészüljön” – mondja félig tréfásan, félig komolyan.
A típusvilág közben gazdag: 705, 707, 710 – mind hosszabb tengelytáv, újabb arányokban, van, amelyik az „amerikai Dutrára”, a Vörös Csillag traktorgyárból az utolsók egyikeként kigördülő, későbbi fejlesztési kísérletre emlékeztet; másik gépben öt hengeres motorral próbálkoztak valaha, kevés sikerrel. Csermák Pál a páratlan hengerszám nehézségeiről, a rezgések csillapításáról, a főtengely terheléséről is tud anekdotázni, miközben ő ragaszkodik a bevált megoldásokhoz – hat henger, megbízható járás, javíthatóság.
ALKATRÉSZVADÁSZAT: PADLÁSOK, HADIKÉSZLETEK, BARÁTI TELEFONOK
„Sokan rámondják egy alkatrészre: jó az úgy. Én nem” – mondja Pál. A felújítás nála egyszerű elven működik: ha lehet, minden gyári legyen. A motorokhoz gyakran a honvédségi raktárak egykori készletei adnak megoldást, máskor Szerbiáig megy, mert ott gyártották, gyártják a pótolandó darabot; megint máskor valaki szól: „a padláson találtunk valamit”. Van, amit fillérekért, van, amit hónapok keresése és hosszú utazás után lehet csak megszerezni. A „padlásolás” – az idősebbek által félretett kincsek felkutatása egyébként is a veteránozás nosztalgikus velejárója.
A kiskőrösi műhely polcain bontatlan dobozokban állnak a régi kenőanyagok és aprócikkek, kannák, tubusok, gyári csomagolások. Nem dekoráció, hanem háttértörténet: minden darab egy lehetséges megoldás (lenne) a jövőbeli hibára. A zsákmány régiségvásárok, börzék, csereberék útján érkezik, ismerik Pált, és tudják róla, hogy nem spekulál, hanem megőriz.
A polcokon sorban a „zsírok”, a régi olajok, a csavarok, a kapcsolók. A mester szemében a rend nem sterilitás, inkább „átlátható káosz”, minden darabnak megvan a helye, a története és a jövőbeli szerepe. Pál ugyanazzal a természetességgel beszél arról, hogyan csorgott ki a régi gitt egy ÁFOR-kút túl vastagon húzott illesztésénél, mint ahogy magától értetődően cserél motoregységet, ha az alkatrész-elérhetőség és az élettartam úgy kívánja.
FILOZÓFIA: A „JÓZAN JÓ” HOSSZÚTÁVON VERHETETLEN
A beszélgetés egyszer csak tágabb horizontot kap. „A világ tele van egyszer használatos dolgokkal” – mondja. „Régen a magyar gépészet nemzetállami alapon gondolkodott: itthon gyártották, itthon javították, és volt is hozzá alkatrészbázis. Ma sokszor háromezer kilométer távolságra van a legközelebbi megoldás. Ez sem gazdaságilag, sem ökológiailag nem egészséges.” Így a Dutra és a Csepel nemcsak múltidézés, hanem ellenkultúra is. A javíthatóság kultúrája, ahol a mérnöki szempontok közt az alkatrész-azonosság, a moduláris felépítés, a strapabíró anyaghasználat előrébb állt, mint a termékéletciklus rövidítése. Pál szerint a „józan jó” hosszú távon verhetetlen – és a magyar ipartörténet ezt már egyszer bizonyította.
„A Csepel-közösség sem vitrinekben él, a teherautó mítosza köré alakult baráti társaság 10 napos túrákat szervez, tíz teherautóval célozták meg Magyarország „kerületét”, nagyjából 2500 kilométert, gyakran betonos, murvás, sőt földutas terepen haladva. A katonai terepjárók, egykori tűzoltók, civil használatra készült platósok, dobozosok, sőt nyerges vontatók felvonulásának deklarált célja a figyelemfelhívás, miszerint egykor Magyarországon 100%-ban hazai fejlesztésű és gyártású teherautók készültek, és jók voltak” – összegezte Csermák Pál is.
ÖRÖKSÉG ÉS FELELŐSSÉG: MIT LÁSSON A KÖVETKEZŐ NEMZEDÉK?
A fiatalokról-fiatalokhoz szólva Pál mindig a lényeggel kezdi: „Volt egyszer magyar gépgyártás – Vörös Csillag, Csepel Autógyár, Ikarus, Rába – és ezek a márkák nem a lágerromantikát, hanem a fejben tett rendet, a kézben lévő tudást jelentették. A mérnökök jól voltak képezve – mondja –, és olyan gépeket terveztek, amiket nem kidobásra szántak.” A mai világgal szembesülve nem dühös, inkább elszánt: amit lehet, megment; amit érdemes, helyreállít; amit kell, elmesél.
(fotó: Csermák Pál)
Pál történeteiben közös minta rajzolódik ki: türelem, hűség és kíváncsiság. A Dutra és a Csepel nem „hobbi”, hanem nyelv, amelyen keresztül érthetőbb lesz, mit jelentett és jelent ma mérnöknek, gazdának, gépésznek, magyar embernek lenni. A 10 napos Csepel-túrák, a csernátoni Burrogtató, a felújított Dutrák és Ikarusok, a műhely polca – mind arra figyelmeztet, hogy a múlt értékei nem vitrinekbe valók. Járniuk kell, gurulniuk, füstölniük, néha bosszantaniuk, de leginkább emlékeztetniük az egykoron híres magyar gépgyártásra.
Belák József a Rába-motoros Dutra 1300-asával gyakran megfordul a találkozókon, gyűjtők rendezvényein, szaktudása, barátsága is fontos Csermák Pálnak 2500 kilométert, gyakran betonos, murvás,
Sándor Ildikó
A fotók a szerző felvételei
GÉPmax Tudástár
OT-rendszám – (Oldtimer rendszám) Magyarországon a muzeális jellegű, eredeti állapotú, 30 évnél idősebb járművek számára adható ki. Ez a rendszám igazolja, hogy a jármű történeti értéket képvisel, és speciális, kedvezőbb műszaki vizsgáztatási és biztosítási feltételek vonatkoznak rá.