Ócskavasból működőképes traktorokat bütyköl 84 évesen is

Interjú Szalay Jánossal, a kunfehértói veterántraktor-gyűjtemény tulajdonosával

Nem traktoros családba született, de az élet úgy hozta, hogy sofőrként, autó-, busz- és teherautó-vezetőként, valamint traktorosként töltötte aktív munkaviszonyát, így a vezetés, a motor működése, a szerelés vagy, ahogy ő mondja, a bütykölés már élete részévé vált. Hogy ilyen előélettel a nyugdíjaskor miért nem a megnyugvást, hanem egy komplett traktorgyűjteményt hoz, órákat is tudna mesélni a kunfehértói Szalay János.

– Sokadik traktorfelvonuláson járunk, de hogy a felvonuló gépek zömének ugyanaz a tulajdonosa, már ritkábban fordul elő. Az pedig, hogy ebből egy komplett veteránbemutatót látunk, kuriózumnak számít. Ez hivatástudat? Szakmai hóbort vagy esetleg családi örökség?

– Sem hivatásomnak, sem szakmámnak nem nevezhetem a traktorvezetést vagy -szerelést. Végigkísérte a mindennapjaimat a gyerekkoromtól egész a mai napig, de sosem tanultam ki ezt a szakmát, még ha sokan azt is feltételezik egy-egy ilyen felvonulás után, hogy talán egy vérbeli gépészmérnök gyűjtött össze ennyitraktort. De nem így volt. Ráadásul akkoriban még nem is lehetett magánszemélynek a birtokában traktor. Azaz működő traktor, hisz „ócskavasként” akár hozzá lehetett jutni, de forgalomba azt hivatalosan nem hozhatták. Én 15 évesen, 1956-ban álltam munkába – ebből is kitűnik, hogy nem tanultam ki ezeket a mesterségeket, hamar dologba fogtak –, először csak mezei munkásként, de hamar traktorozhattam is.

Sosem felejtem el az elsőt, ez egy keletnémet RS 09-es eszközhordozó volt, az akkori szocialista tsz-időszak jellemző típusa. Szerettem, szinte az összes mezőgazdasági feladat megvalósítható volt a kis mindenes, léghűtéses motorral szerelt géppel: hol plató volt rajta, hol fűkasza. 1960-ig dolgozhattam vele, akkor mentem el a fővárosba tanulni, hivatásos teherautó-jogosítványt szerezni, mert hát vezetni nagyon szerettem, azt valóban hivatásnak gondoltam már akkor is. Úgy vágtam neki a 3 hónapos nappali képzésnek a fővárosban, hogy életemben akkor jártam először Budapesten, még szállást sem foglaltam magamnak. Emlékszem, első nap egy iskolatársam biatorbágyi bérleményében, majd azután az inárcsi rokonoknál szálltam meg.

– Lecserélte a traktort? Nem hiányzott?

– Akkoriban teherautót vezetni, huszonévesen? Szerintem minden fiú álma ez lehetett. Én egy GAZ 51-es szovjet teherautót kaptam először, pár évig ezzel dolgoztam, majd egy 4 tonnás Csepel 352-esre váltottam, amit 1967 tavaszáig vezethettem. Erre pontosan emlékszem, mert akkor jöttek be a ZIL-ek a Szovjetunióból, én is kaptam egy ZIL 130-as teherautót, büszke is voltam a feladatra nagyon. Eleinte gyümölcsöt szállítottuk leginkább, hisz ezen az alföldi homokon sok volt a gyümölcsös, majd ’68-ban, mikor megindult az állami gazdaságban a borpalackozás, állandósult a feladat: a palackozott borok szállítása.

– Azért az alkoholszállítás sem lett örök életre szóló feladat, úgy tudom.

– Hát, igen. A ’70-es évek végén kerültem buszra, ami egy nagy szerelem lett. Az addigi munkahelyem is nagy területű volt a maga 4000 hektárjával, de mikor összevonták 1972-ben a Kiskunhalasi Állami Gazdasággal, a terület is megduplázódott, és az alkalmazottak száma is mindjárt 2000 lett. Ezzel az állami gazdaság mai léptékkel is hatalmas munkáltatónak számított a környéken, arra gondoltam, hogy buszsofőrre mindig lesz szükség. A gazdaság megszűnéséig tényleg buszsofőr lehettem, innen is mentem nyugdíjba, 2001-ben.

– Ön most 84 éves, és hihetetlen memóriával bír a géptípusokról, évszámokról. Már a nyugdíjba vonulásnál tartunk a kronológiában, de traktor alig volt benne. Mégis honnan akkor ennyi jármű?

– Ne felejtsük el, a ’70-es években egész más rendszert írtunk. Akkoriban magánszemélyként nem lehetett üzemképes géphez jutni, ami talán érthető is volt a tsz-ek idején; valószínűleg az összes alkatrésznek lába kelt volna a szövetkezetből. De leselejtezett géphez azért hozzá lehetett jutni, így vehettem meg én is 1977-ben az akkori hajósi tsz-ből az első traktorom. Ez egy valóban üzemképtelen 50-es Super Zetor volt, én javítgattam a szabadidőmben. Aztán szerencsénkre egy évre felfüggesztették ezt a rendeletet, és közúti forgalomba is állíthattam, rendszám nélkül – állítólag ez az intézkedés az akkori mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter, Romány Pál nevéhez fűződött, hálásak is voltunk érte nagyon. Sokat tudtam ezzel a Zetorral dolgozni, például sódert hordtam az építkezéseken, hisz még nem gazdálkodtunk.

– Főállásban a buszt, „maszekban” pedig akkor a Zetort vezette? Tényleg hivatás lett a vezetés, éjjel-nappal.

– Gyakorlatilag igen, de 1982-ben jött egy újabb rendelkezés, innentől már teherautót is lehetett magánszemélynek vásárolnia. Én pedig nem állhattam meg, hogy ne vegyem meg első komolyabb járművemet, ez lett a 3 tonnás AVIA 130-as teherautóm. Sokat fuvaroztam, például rengeteg sóderért mentem Kalocsára, vagy épp trágyát hordtam Soltvadkertre, a szőlőkbe. A két műszakos buszozás után mindig ottmaradtak a félnapok és persze a hétvégék. Akkoriban így ment. Megvan még az AVIA-m, már 33 éves, de még mindig üzemképes.

– És még mindig nem gazdálkodott? Bár mikor is fért volna bele…

– Az állami gazdaság megszűnt ’90-ben, átalakultunk kft.-vé, kiválhattunk, én pedig sofőrként dolgoztam továbbra is, sőt, még buszt is tudtam venni, miközben minden dolgozó kapott 19 AK (aranykorona), szűk egy hektárnyi földet. Természetesen akkoriban sem akart mindenki földdel foglalkozni, így összevásárolva hamar lett egy 30 hektáros kis gazdaságunk. Innentől tehát gazdálkodtam és buszoztam is, csak már a „maszek világban”. Volt búzánk, tritikálénk, árpánk.

– Megvan ma is?

– A családom folytatja a gazdálkodást, nekem csak pár hektárnyi maradt, mutatóban. De ehhez mégis csak kellett egy traktor is. Ez is egy Zetor, egyébként a kedvenc, egy 6211-es, amit az egyetemi tangazdaságból vettem. Az őszi vetést most is ezzel végeztük.

– Ez még mindig csak 3-4 traktor, akárhogy számoljuk. Viszont sokkal több áll most is itt a szín alatt.

– Nyugdíjaskoromban kezdtem el valóban gyűjteni, tudatosan vásárolni a traktorokat. Nem volt e mögött stratégia, ha valahol megláttam egy régi traktort, már beindult a fantáziám, hogy mit is lehetne ebből kihozni. Először persze csak az egykori szocialista országokból származó gépeim lehettek, így van 9 csehszlovák Zetorom, 5 MTZ-m, 5 magyar Dutrám, de van NDK és román is.

Az utóbbi időben aztán a nyugati márkákra is szemet vetettem, így lett a géppark része az amerikai John Deere, az osztrák Steyr, a francia Massey Fergusson, de van kevésbé ismert márkám is, egy nyugatnémet Hermann Lanz Bulldogom.

Most összesen 45 traktorom van, amiből 35 üzemképes, de a maradék 10-et is szeretném beüzemelni, ha az egészségem engedi.

– A három hektárra némi túlzás még a 35 üzemképes is. Dolgozik is valaki a többivel?

– Nem, dehogy, ezek muzeális értékek, de ha már vannak, nyilvánvaló, hogy megszerelem és üzemképesen parkolom le őket. Személyesen tudtam-tudom mindegyik hibafaktorát, nem is bíznám másra.

– Akkor szó szerint a maga örömét szolgálják? Mit szól ehhez a családja?

– Kedves feleségem mindig mondogatta az új szerzemények láttán, hogy minek ez már megint…? Sajnos már10 éve, hogy itt hagyott minket, a halála óta viszont még intenzívebben a hobbim tölti ki az életemet. A gyerekeim, unokáim tiszteletben tartják, egyegy helyi felvonuláson szívesen felülnek rájuk, most is jöttek, még a lányunokám is felvonult.

– Ennyi traktor közül van kedvenc? A felvonuláson hatalmas sikere volt egyik-másiknak, de biztos, hogy a mögöttük álló történetek is sokatmondóak.

– Van például egy hátsó ajtós Dutra D-4K/B 90-esem. Nem is volt tervben a Dutra-vásárlás nálam, de egy helyi fiatalember örömmel mesélte, hogy végre vesz saját traktort a földjeihez, és Nagykátára megy Dutrát venni. Én addigra már jól ismertem a géptípusokat, le is beszéltem erről az ötletről, az ő földjeihez tökéletes lesz egy kisebb gép, praktikusabb is, olcsóbb lesz a fenntartása is. De azért én csak elmentem megnézni, és mikor megláttam, hogy nem csővázas, mint a Dutrák többsége, egyből megvettem, hisz ez mégiscsak ritkaság.

Mint ahogy a Zetor Super 42-esemnél is arra vagyok büszke, hogy már szinte egyedi, mivel még a motorja is eredeti. Akkoriban ugyanis, ha tönkrement egy 42-esben a motor, a legegyszerűbb volt gyorsan egy 50-esre cserélni, nem bajlódtak a feljavíttatásával. Tudomásom szerint nincs is már másik az országban eredeti motorral. De nem csak ettől kuriózum; ennek még nem alul van a motorteknője, hanem az oldalán, mint egy kanna. És ennek a gépnek valóban története is van: egy szerbiai hirdetésben találtunk rá, viszont a kinti közlekedési múzeumtól kellett volna eredetileg engedély a határon való áthozatalához. Nagyon sok utánajárással és izgalommal kaptuk meg, és mikor megérkezett, akkor szembesültünk vele, hogy ez tényleg egy roncs.

– Mikor vett utoljára traktort? És talán már a következőt is kinézte?

– Egy évvel ezelőtt, egy 3 hengeres Zetort, a Dunántúlról, de most belefáradtam, egyelőre nem tervezek venni, mert ezen nagyon sok a munka. Szinte mindennap felülök a faluban a kerékpáromra, kitekerek ide, a telephelyre, és „bütykölök”. Csak az egészség engedje…

Sándor Ildikó